A történelmi kana-használat 旧仮名遣

A kana-írás megszületésekor az írás még a beszélt nyelvet tükrözte, de mivel később a nyelv változását az írás nem követte, és egy hangot több kana is jelölhetett, "kaotikus" állapotok uralkodtak:

 へ　Фe, 　ヱ we ⇒　 we
                                     ＞　⇒　je    
エ　e, 江 je         ⇒　　je

Ezen próbált változtatni a XII. században Teika　定家, aki kidolgozta "helyesírását" - ezt végül később Gjóa　行阿 tökéletesítette.
Teika a え・へ・ゑ・ひ・ゐ・い kanák használatát szabta meg, az お　és　を -t pedig az eltérő hangmagasságú　（アクセント） "o" jelölésére alkalmazta: を　magas,　お mély.
Az edo-kor elején Keicsú　契沖 a régi japán szövegek tanulmányozásakor rájött, hogy a kana használatában egyfajta szabályosság van, és ez a kana-használat eltér a Teika-helyesírástól.
Bár sok támadás érte a Teika-helyesírás használóitól, a Meidzsi-kormány mégis a Keicsú által újra felfedezett történelmi kana-használatot fogadta el―ez azonban nem a meidzsi-kori kiejtést tükrözte, így pl a けふ-t kjó-nak, a せふ-t só-nak kellett olvasni―, és ez érvényben volt a II. vh. végéig.
Természetesen a meidzsi-korban is voltak próbálkozások egy hangjelölő írásmód bevezetésére-pl 1900-ban az iskolai tankönyvekben bevezették a　棒引き仮名遣い -t, amiben a hosszú hangokat a ーjellel jelölték. Eredetileg a sino-japán szótagok lejegyzésére szánták, de japán eredetű szavakat is írtak így. Végül 1908-ban eltörölték, és visszaálltak a történelmi kana-használatra.
A mai kana-használatot 1946-ban vezették be, de például a は és　へ  partikulaként való használatakor a történelmi kana-használat szerint olvasandó.
A történelmi kana-használattal ma leginkább a klasszikus japán nyelv tanulása során találkozni;  a főbb olvasási szabályok a következők:

▼　a ぢ・づ ugyanaz, mint a じ・ず
▼　a ゐ・ゑ・を　ugyanaz, mint a  い・え・お
▼　a szó belsejében a  は・ひ・ふ・へ・ほ  ugyanaz, mint a わ・い・う・え・お
▼　az あう / あふ　olvasata オー
▼　a いう / いふ　olvasata ユー
▼　a えう / えふ　 olvasata　 ヨー





参考文献
『国語学研究事典』
『１日1題　30日完成　古文　初級１』　日栄社
米国平文先生著『改正増補英和・和英語林集成』1888年
Senga Toru著『A jen szó és ami körülötte van』