へ Фe, ヱ we ⇒ we
＞ ⇒ je
エ e, 江 je ⇒ je
Ezen próbált változtatni a XII. században Teika 定家, aki kidolgozta "helyesírását" - ezt végül később Gjóa 行阿 tökéletesítette.
Teika a え・へ・ゑ・ひ・ゐ・い kanák használatát szabta meg, az お és を -t pedig az eltérő hangmagasságú （アクセント） "o" jelölésére alkalmazta: を magas, お mély.
Az edo-kor elején Keicsú 契沖 a régi japán szövegek tanulmányozásakor rájött, hogy a kana használatában egyfajta szabályosság van, és ez a kana-használat eltér a Teika-helyesírástól.
Bár sok támadás érte a Teika-helyesírás használóitól, a Meidzsi-kormány mégis a Keicsú által újra felfedezett történelmi kana-használatot fogadta el―ez azonban nem a meidzsi-kori kiejtést tükrözte, így pl a けふ-t kjó-nak, a せふ-t só-nak kellett olvasni―, és ez érvényben volt a II. vh. végéig.
Természetesen a meidzsi-korban is voltak próbálkozások egy hangjelölő írásmód bevezetésére-pl 1900-ban az iskolai tankönyvekben bevezették a 棒引き仮名遣い -t, amiben a hosszú hangokat a ーjellel jelölték. Eredetileg a sino-japán szótagok lejegyzésére szánták, de japán eredetű szavakat is írtak így. Végül 1908-ban eltörölték, és visszaálltak a történelmi kana-használatra.
A mai kana-használatot 1946-ban vezették be, de például a は és へ partikulaként való használatakor a történelmi kana-használat szerint olvasandó.
A történelmi kana-használattal ma leginkább a klasszikus japán nyelv tanulása során találkozni; a főbb olvasási szabályok a következők:
▼ a ぢ・づ ugyanaz, mint a じ・ず
▼ a ゐ・ゑ・を ugyanaz, mint a い・え・お
▼ a szó belsejében a は・ひ・ふ・へ・ほ ugyanaz, mint a わ・い・う・え・お
▼ az あう / あふ olvasata オー
▼ a いう / いふ olvasata ユー
▼ a えう / えふ olvasata ヨー
参考文献
『国語学研究事典』
『１日1題 30日完成 古文 初級１』 日栄社
米国平文先生著『改正増補英和・和英語林集成』1888年
Senga Toru著『A jen szó és ami körülötte van』
